sztendapp
(Bejön.) Köszönöm a tapsot, tisztelt közönség, nagy-gyon köszönöm… Hadd élvezzem még kicsit, amíg rá nem jönnek, hogy nem Nagydumássy művész úr vagyok, hanem csak azért jöttem be a pódiumra, hogy feltöröljem a kiömlött kávét. Nyugi, mindjárt jön a művész úr és löki majd a príma poenokat, de előtte még ezt a kis foltot a felmosóval… mindjárt kész vagyok… egyet ide húz, egyet oda… Ezt hívtuk a seregben fókázásnak, erről majd Nagydumássy művész úrnak rengeteg katonaságbeli mulattató történet fog eszébe jutni, gurulni fognak a röhögéstől, nekem sajnos semmi vicces emlékem nincs a seregből, érdekes, pedig akkoriban voltam katona én is, ugyanazokat a szívatásokat éltem át, amik ők, de most, ha próbálok visszaemlékezni, mégse dereng, hogy hülyére röhögtem volna magam ezeken. Hát, lehet, hogy ők másik laktanyában voltak, ahol a reggeli sorakozónál eleve piros bohócorrokat osztogattak, hogy vidáman teljen a nap. Nem is tudom, az is lehet, hogy ez inkább egy ilyen szemléletbeli különbség. Másként látjuk a világot. Mert mondjuk ha engem kerget hazáig hat Darth Vader fejű pitbull, akkor én nem röhögök már előre közben, hogy de jókat fogok én erről majd sztorizgatni a színpadon, hanem csak sikítozok. Lehet, hogy ez a baj: nem veszem észre sose a dolgok derűs oldalát. Ezeknek a sztendapposoknak merő humorforrás meg poéngejzír a katonaság, az iskola, a házasság, a lakásfelújítás, a végbéltükrözés, ezernyi mulattató emléket őriznek magukban ezekről, én meg? A legkisebb kínos emlékfoszlányt is inkább vastag fekete filccel firkálom össze a fejemben, nehogy véletlenül egyszer újra eszembe jusson. Na mindegy, nem is ezt akartam mondani, merthogy nem is akartam semmit se mondani. Maguk azért jöttek ide, hogy vicceseket hallgassanak, én azért jöttem ide, hogy feltöröljem ezt a kiömlött kávéfoltot. Mindjárt végzek. Egyet ide húz… Ú, majd elfelejtettem! Ez mégiscsak a dumás színpad, alkalmazkodnom kéne a hely szelleméhez, viccesen kéne felmosnom. Na nem az, hogy megbotlok a vödörben meg hasraesek, vagy lecsúszik feltörlés közben a nadrágom, nem ilyen bohóctréfára gondolok, hanem szóbelire. Értik: dumás színpad! Itt beszédcentrikus a mulatság. Szóval: egyet ide húz, bazmeg… egyet oda, bazmeg… Lassan bazmeg kész is, bazmeg. Azt én már rég megfigyeltem, bazmeg, hogy a „bazmeg” nagyon jó kis hangulatkeltő elem, bazmeg, a közönség, bazmeg mindig jókat mulat rajta, bazmeg, megalapozza a jókedvet, bazmeg. Na, most, hogy ilyen jól kitréfálgattuk magunkat, elárulom, hogy nekem valahogy fura figurák ezek a sztendappos srácok. Mert mehettem volna én színpadot takarítani a Nemzeti Főszínházba is, de nem, inkább ide jöttem, mondtam magamban: itt lesz ám a vidám élet, a sok vicces arc közt! Hát ne tudd meg, milyen savanyúcitromok ezek ott hátul, a színpad mögött. Semmi tillárom meg trallala, ezek olyan komor képpel gyülekeznek ott, mintha folyton Trianon rágná a szívüket. Te, ezeknek ha eszébe jut egy poén, nemhogy bemondanák, hadd mulassunk, nem! ezek rögtön előhúzzák a kis jegyzetfüzetüket, és írják be, hogy majd a színpadon! És titkosírással! nehogy valamelyik kollega kilesse. Hiába dolgozok itt, én utoljára akkor röhögtem egy jót, amikor a dédapó temetésén a koporsó leszögelése után vettük észre, hogy a szakálla meg becsípődött a fedél alá és most kilóg. Na, de mindegy, ahogy látom, a kávéfolt eltűnt, eltűnök én is. Fogadják sok szeretettel a most következő Nagydumássy művész urat! (Megy ki. Visszajön.) Na, azért nehogy végpoén nélkül távozzak, vicc következik. Két sztendappos beszélget: – Hallottam egy jó viccet. – Már ismerem, – mondja a másik, – ha jó volt, akkor azt én mondtam.
Viszlát! (Kimegy.) |
Vertical Divider
|